Nagyon sikeres pálya áll Ön mögött. Hogy került Oxfordba a rendszerváltás környékén egy magyar fiatalember? Milyen akadályokat legyőzve lehet eljutni idáig?
Ez nagyon érdekes kérdés, mert mindenki csak azt látja, most hol tart az ember, mit ért el, de a mögötte álló nehézségeket már kevesen. Az önéletrajzainkban nem szerepelnek az elutasított ösztöndíjak, publikációk vagy álláspályázatok, sikertelen felvételi vizsgák. A kívülállóknak úgy tűnhet, megcéloztam egy nyílegyenes pályát és azon haladtam a siker felé. Pedig nekem is nagyon sokszor kellett kisebb-nagyobb csalódások után újrakezdeni a dolgaim. A tudományos karrier majdnem olyan, mint a Forrest Gump című film befejező perceiben az a bizonyos toll, ami felszáll a levegőbe a főszereplő mellől a fűből - senki nem tudja, hova fog leesni. Amikor arra gondolok, hol tartok, miért így alakult az életem, mindig ez a toll jut az eszembe, amit bárhova máshova is fújhatott volna a szél.
Azért a szerencsénél többről van szó…
Nem szabad elfelejteni, hogy mindenki életében vannak olyan személyek, akik nagyban befolyásolják, az a toll hova esik. Nagy szerepe volt a sikereimben annak, hogy milyen szüleim voltak, milyen mentorokkal találkoztam. A nagykőrösi gimnáziumban nagyon jó volt az oktatás, sok inspiráló tanárom volt. Később a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen Benedek György és Bodosi Mihály professzorok nagyon sokat segítettek. Oxfordba kerülve pedig Sir Colin Blakemore volt a témavezetőm, akitől szintén rengeteg támogatást kaptam. Most én is szeretném mindezt visszaadni a következő generációnak.
Oxford volt az első nagy külföldi egyetem-élmény, vagy megelőzte más is?
Magyarország akkor kezdett kinyílni, mikor egyetemista voltam. Ha valaki jól tanult, lehetősége volt a nyári gyakorlatot külföldön csinálni. Így az aneszteziológia gyakorlatot Helsinkiben, a gyermeksebészetit Athénban végeztem. Sikerült 3 hónapot töltenem Groningenben, Hollandiában, és 1988-ban az MTA - Soros Bizottság ösztöndíj programjának segítségével kerültem Oxfordba, ahova összesen tíz diák jutott ki Magyarországról évente. Ennek az élménynek meghatározó szerepe volt abban ahogy a tudományos pályát választottam.
Fiatalon is nagyon tudatosan készült a tudományos karrierre?
Jól tanultam, és a vizsgáim eredményei alapján is az élmezőnyben voltam, de nem a jó jegyekért hajtottam, hanem mert tényleg nagyon érdekelt az orvostudomány. Majdnem az összes tantárgyat szerettem. Mondhatni, ez volt a hobbim.
Oxford szerelem volt első látásra?
Először nem nagyon értettem, miért olyan jó egyetem. A graduális képzés egészen más stílusban működött, mint itthon. Ott teljes mértékben az emberre bízzák, mit csinál. Senki nem mondta, milyen kutatási területre koncentráljak, mikor menjek be dolgozni, meddig maradjak, vagy hogyan válasszam a kutatási irányomat. Pont ez a titka Oxfordnak - az egyénre bízzák a kezdeményezést, illetve, hogy mennyit és hogyan szeretne elérni.
Oxford egy kisváros, nagyon sok diákkal és professzorral találkozom akárhova is megyek, és az ember szinte egész nap az egyetemen van. Nemcsak azt az időt élvezem, amit idegkutatással töltök, hanem ha van egy érdekes történelmi, irodalmi vagy pszichológia előadás, arra is be tudok menni. Nagyon szép művészeti kiállításokat lehet megtekinteni pár percre a lakásunktól. Kisváros, de minden nagyon magas színvonalon zajlik, ami rendkívül motiváló, és ehhez egy nagyon színes, nemzetközi környezet is járul. Igen, elsőre elbűvölt.
Mikor jött a felismerés, hogy az agy és az agykutatás sokkal izgalmasabb, mint azt diákként képzelte?
Az agykutatás mindig érdekelt, és a mai napig lenyűgözőnek tartom azt, hogy egy nagyon bonyolult rendszert kutathatok. Több meghatározó pillanat terelt erre az útra, melyeket a mai napig fel tudok idézni. Kisiskolásként rendszeresen olvastam a Természet Világa újságcikkeit, néztem a TV-ben a Delta című tudományos híradót, vagy Szentágothay János előadásait az agyról. Ekkor kezdtem csodálattal tekinteni az idegtudományra. Később vonzott az idegsebészet, valamint, hogy mint klinikai orvos, diagnosztizálni és gyógyítani tudjak. Ám ez lassan megváltozott, mikor megkaptam az ösztöndíjat.
Mikor és miért döntött úgy, hogy a gyógyítás helyett a kutatást választja?
Még az ösztöndíj és a PhD után is úgy gondoltam, maradok az idegsebészetnél, ám akkor kaptam egy másik, 3 éves ösztöndíjat a Medical Research Council-tól, majd azt még be sem fejezve újabb ösztöndíj következett a Merton College-ba. Ez olyan lehetőség volt, amire nem mondhattam nemet. Úgy gondoltam, a kutatásból származó információkat jól fogom tudni alkalmazni a klinikai gyakorlatban, ám közben egyre sikeresebb lettem a kutatásban, találkoztam a feleségemmel, Nadia-val, s megpecsételődött, hogy végleg kutatásra adom a fejem.
Ez egy rendkívül izgalmas, gyorsan fejlődő terület, ami mellett még rengeteg elfoglaltsága is van az egyetemen. A nap végén sikerül kikapcsolni, vagy “hazaviszi” a munkát?
Ami nagyon sokat segít, hogy rendkívül változatos a munkánk. A nap különböző szakaszaiban többször tudni kell váltani kutatóból oktatóvá, vagy adminisztrátorrá, illetve a nap végén családtaggá. Megtanultam „átkapcsolni”. Úgy gondolom, azok az igazán sikeres emberek, akik ezekhez a változásokhoz gyorsan tudnak alkalmazkodni.
Reggelente 160-200 hallgatónak tartok előadásokat, gyakorlatokat. Hetente két délután a St John’s College-ban lévő tanítói szobámban folytatok kiscsoportos oktatást, úgynevezett „tutorialok” keretében. Ilyenkor 2-3, hallatlanul okos és szorgalmas hallgatóval foglalkozom. Anatómiát, szövettant, élettant, endokrinológiát, patológiát is tanítok. Ezekre az alkalmakra nekem is készülni kell, mivel a hallgatók úgy jönnek a foglalkozásokra, hogy az előadás és a gyakorlat után írnak egy esszét, amit nekem előző nap átküldenek véleményezésre. Ráadásul ezeket a felkészítéseket nemcsak az agyról, hanem az egész testről tartom. Változatos a munkám, ám egyre nehezebb a tanári állást összeegyeztetni egy olyan kutatással, ami nemzetközi szinten is versenyképes.
A jövő egyik nagy kérdése, hogyan tudjuk majd megoldani, hogy az orvostanhallgatókat olyan tanárok képezzék, akik még aktívak a kutatásban, és így a legfrissebb eredményeket meg tudják osztani velük. Ám nem csak az eredményeket, hanem a kételyeket is. Hiszen amit most tanítunk, annak egy része pár év múlva már nem feltétlenül lesz helytálló. Ezt pedig a mai orvostanhallgatóknak kell majd megítélniük. A kritikai gondolkodás ebben a szakmában nagyon fontos. Szükség van az olyan praktizáló orvosokra, akik meg tudják változtatni a medicina jövőjét.
Marad szabadidő? Mivel tölti szívesen?
Az életem az egyetem körül forog, így nagyon sok hivatalos rendezvényen és vacsorán veszek részt, ahol kötetlen keretek között, nagyon sok inspiráló emberrel találkozhatok - nemcsak orvosokkal, hanem más tudományágak képviselőivel is. Ahol igazán ki tudok kapcsolni, az a teniszpálya. Hetente 3-4 alkalommal játszom, emellett 4 teniszklubnak a tagja, és az Oxfordi Egyetem Tenisz Klubjának Tiszteletbeli Főkincstárosa „Honorary Treasurer” -je is vagyok. Az egyik hobbim, hogy antik teniszütőket gyűjtök, emellett feltölt a sétálás és kertészkedés is.
Nagyon érdekesek a NeurotechEU keretében tartott előadásai az idegtudomány történetéről vagy Thomas Willis életéről. Van egy történész vénája is?
Imádom a történelmet és főleg a kutatástörténetet. Mindig is érdekelt, hogy hogy jöttek létre azok a koncepciók, amik mentén most is kutatunk, vagy mi az, amit rosszul gondoltunk az elmúlt párszáz évben. Mi az, ami változik? Mert lehet, hogy amit most gondolunk, pár év múlva szintén hibás elképzelés lesz.
Thomas Willis (1621 – 1675) azóta érdekel, mikor másodéveseket kezdtem tanítani, akik gyakran zavarba jöttek egy-egy ideganatómiai terminológiától. Az aggyal kapcsolatban megmaradtak az alakra, színre, mintázatokra, tapintatra utaló latin vagy görög elnevezések. Ezek megértéséhez azonban vissza kell menni a történelemben. Kiderült, hogy nagyon sok elnevezés Thomas Willis-hez kapcsolódik, aki ráadásul Oxfordban élt, de valahogy eddig nem igazán ápolták az élettörténetét. Sokat beszélgettem Trevor Hughs -al Oxfordban, és Alastair Compston-al Cambridge-ben, akik igazi Willis szakértők - így váltam lassan én is azzá. Ezeket a beszélgetéseket rögzítettük is, így bárki számára elérhetők. Sőt, megtiszteltetés, hogy az Oxfordi Egyetem orvos oktatók klubjának, a „Circle of Willis” -nek is tagja is lehetek.
Ha nem agykutató lenne, mi az, amit szívesen csinálna még?
Biztos nagyon élveztem volna, ha klinikai orvos maradok. Béla öcsém fül-orr-gégész, és néha irigyeljük a bátyámmal, Elekkel, aki szintén agykutató. Jó lett volna nemzetközi sportolóvá is válni. Kamaszkoromban a teniszt nagyon komolyan vettem, rendszeresen versenyeztem, ám később a szüleim attól féltek, hogy a tanulás rovására mehet, így abbamaradt. 35 évesen kezdtem újra komolyabban.
Nagyon szerettem volna sportriporterként is kipróbálni magam. Egyszer a Queen’s Club-ban voltam egy tenisz meccsen, mikor az eső elől behúzódtam az eresz alá. Ott találkoztam John Inverdale BBC sportkommentátorral. Elbeszélgettünk, s említettem, ha nem idegkutató lennék, sportriporter szeretnék lenni. Elárultam neki, hogy annyira szeretem a teniszt, hogy a másodéves orvostanhallgatóim egyik vizsgakérdése az lesz, milyen agyterületek aktiválódnak egy teniszezőben, mikor visszaüti a szervát. Másnap nagyon sokan hívtak, hogy a BBC-n John épp a találkozásunkról mesél Peter Fleming-nek, és sajnos említette a vizsgakérdést is. Ennek következményeként sürgősen meg kellett változtatnom azokat. A dékáni hivatalban nagy volt a mulatság amikor elmeséltem, hogy miért. A tanulság? Soha többé nem árulom el egyetlen BBC riporternek sem, mit tervezek.
Ennyi külföldön eltöltött év után mennyire változott meg? Hogyan sikerül megőrizni a magyarságát?
Oxfordot áthatja egy akadémiai, nagyon tradicionális légkör. Bár itt egy külföldi gyorsan be tud illeszkedni, sosem válhat igazán angollá. Erre nincs is szükség. Az egyetemek egyre nemzetközibbé válnak. Amikor kezdtem, én voltam az első külföldi az intézetünkben. Manapság már a professzorok fele az. Csak az számít, hogy mit produkálnak kutatásban, hogy tanítanak, és milyen szakemberek. Nagyon nemzetközi szemléletmód uralkodik. Amit itt először megtanul az ember, az, hogy milyen sokféle viselkedési forma és elvárás van. Nekem nagyon tetszik, hogy rengeteg a külföldi és mindenkivel picit másképp kell viselkedni. Nagy kihívás egy nemzetközi csoportot összetartani, s a tanulókkal azt megértetni, hogy nem versenyezni és küzdeni kell egymással, hanem együttműködni, mert egy hajóban evezünk. Oxfordban egy orvos képzése félmillió font, amit az adófizetők fizetnek. Nagy felelősségünk, hogy olyan diákokat válasszunk ide, akik nemcsak kiváló képességűek és jó teherbírásúak, de végig is mennek ezen az úton. Nemcsak az egyetem 6 évén, hanem az azt követő 40 évben is jó orvosként, együttműködő partnerekként tevékenykednek majd.
A feleségem Lausanne-ból, egy olasz származású családból való, így szeretünk jókat enni, és nagyon szeretem a magyaros ételeket. A vendégeinknek is általában gulyást vagy pörköltöt főzök, aminek mindig nagy sikere van. Ha pedig hazajövök, szeretem a hagyományos magyar csárdák hangulatát átélni. A Kaparó Csárdában hihetetlenül jót ebédeltünk a Debrecenbe vezető utunkon. Nagyon tetszik, hogy sikerült megőrizniük a tájjellegű ételeiket.
Mit tanácsolna egy debreceni diáknak? Mit kell tennie ahhoz, hogy hasonló sikereket érjen el?
Először is nyugodjon meg, mert nagyon jó helyen van. Érezze, mennyire szerencsés! Úgy látom, sokan fel sem fogják, mennyire kiváló képzést kapnak itt. A második tanácsom, hogy ne legyen passzív! Mindenki saját maga dönti el, mit akar az élettől. Ha valakit érdekel egy tantárgy, ne szégyelljen azzal többet foglalkozni! A magyar egyetemek is egyre nemzetközibbé válnak, ami lehetőséget biztosít arra, hogy nyissanak a külföldi diákok felé, beszélgessenek velük, megosszák egymással a tapasztalataikat. Ezzel a lehetőséggel élni kell, mert ezek a kapcsolatok még nagyon sokat segíthetnek később az életben, s ezek a barátságok életre szólnak. A mai generációnak sokkal több lehetősége van, mint anno nekünk volt. Utazhatnak, nyelveket tanulhatnak - fontos, hogy élvezzék, hogy a világ kitágult!
Milyen lehetőségeket lát a NeurotechEU-ban?
A NeurotechEU minden szinten széles lehetőséget nyújt a nemzetközi képzésre és kutatásra. A digitális technológiák egyre fontosabbak a kutatásban, a betegek vizsgálatában és követésében. A NeurotechEU partner egyetemeket érdekli, hogy ezek milyen potenciális előnyöket kínálnak az egészségügyben, a betegek a kórházon kívül történő megfigyelésében. A telefon vagy okosóra használata rengeteg olyan információval lát el bennünket, melyeket nagyon sokféleképpen tudnánk felhasználni, akár a neurodegeneratív betegségek gyógyszeres kezelésében, akár a fejlődéstan területén is. A környezeti hatások vizsgálata terhesség vagy kora-újszülött kor alatt fontos lehet a későbbi betegségek megértésében, azonban a pontos ok-okozati összefüggések kiderítéséhez több évtizednyi vizsgálatra van szükség. Többek között erről is szól az a NeurotechEU webinárium, melyet nemrég szerveztem, s szintén visszanézhető az interneten.
A NeurotechEU izgalmas arcai interjúsorozat keretében ki lenne az, akiről szívesen olvasna, illetve mit kérdezne tőle?
Nagyon tisztelem Robert Harris professzort a Karolinska Intézetről. Nemcsak nagyon aktív szerepet tölt be a NeurotechEU-ban, de az is nagyon tetszett, ahogy megfogalmazta, milyen problémái lehetnek a projectnek.
Az egyetemek abban érdekeltek, hogy minél jobb professzoraik és hallgatóik legyenek, illetve, hogy minél több témában ők legyenek a legjobbak. Ám az egyetemi oktatás ma is még ugyanúgy a katedráról történik, mint pár évszázaddal ezelőtt, noha már más lehetőségeink is vannak.
Ha valakit érdekel egy globális nemzetközi téma, akkor mindegy, a világ mely részén van, az interneten keresztül el tudja érni az arról szóló kutatásokat. Ezzel az egyetemeknek is lépést kell tartaniuk, változniuk kell. A NeurotechEU forradalmasíthatja azt, hogy hogyan képezzük a jövő kutatóit, akik hozzá vannak szokva, hogy nemzetközi csoportokban, több országban is dolgoznak. Harris professzornak nagyon jó ötletei vannak ezzel kapcsolatban is. Én arra lennék kíváncsi, szerinte az oktatás hogyan fog változni a következő 50-100 évben? Mert abban biztos vagyok, hogy nagy változás lesz.